[XIUCHEN] Farkasálom ~ Negyedik fejezet - "Csak nehogy a nap végére holtan végezze..."

– Megmondtam, hogy nem leszek a kurvád – áll ellen határozottan, ezzel azonnal meg is szakítva azt a gondolatmenetem, hogy vajon mennyire puhák lehetnek az ajkai. A hirtelen visszautasítás kijózanít, nem is tudom, hogy képzeltem. – Főzök rád, mosok, takarítok, felszolgálom a kávédat, állom a rezsi felét, de nem fogok lefeküdni veled, csak hogy ne kelljen fizetnem.

– Igazad van, sajnálom. Nem fordul elő többé – kérek elnézést, majd visszafordulok a laptophoz, hogy folytassam az írást, de nem tudok koncentrálni. Miután némán kimegy a dolgozószobából, hátradőlök, és felhagyok a tettetéssel, nem teszek úgy, mintha csinálnék is valamit.

Korábban soha nem vágytam másra. Sem nőre, sem férfira, ezek a fajta érzelmek mindig elkerültek. Most mégis, Minseok úgy vonz magához, mint fény a pillangót, mint legyet a légypapír. Mint farkast a vad. De ez talán nem is a vágy, csak a szomjúság, hogy megtapasztaljak valamit, amiről még fogalmam sincs.

Képtelen vagyok visszarázódni a történet fonalába, mintha Xiuminnal együtt az ihletem is távozott volna. Így hát, otthagyva a kihűlőfélben lévő kávémat, és a félkész fejezetet megnyitva a képernyőn, felkapom a kabátomat, hogy amilyen hamar csak lehet, elhagyjam a lakást. Ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt olyat tennék, amit később megbánok. Mielőtt a lakótársam lenne a második áldozatom.

Az egyik újságosnál veszek egyet az egyik aznapi lapból, amelyben, nagy meglepetésemre, írnak a temetőben talált holttestről. A szúrások számából hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnak hiszik, és őszintén szólva, még magam sem emlékszem, hányszor mélyesztettem el a pengét Luhan testében.

– Csak azt nem értem, miért exhumálták a testet... – motyogom saját magamnak, de legnagyobb szerencsétlenségemre valaki megáll mögöttem, és tökéletesen hallja, amit mondok.
– Ezt hogy érted? Nyilván, azért exhumálnak egy testet, hogy újra megvizsgálják. Gondolom, aki eredetileg ott lett eltemetve, szintén egy gyilkosság áldozata lett, mint az újdonsült lakótársa... – lendül bele a csevegésbe az idegen, én pedig érdeklődve fordulok meg. Vajon ki az, aki csak úgy, bármiféle ismeretség nélkül szóba akar állni velem? – Egyébként Kim Taehyung vagyok, örvendek – nyújtja felém a kezét, de leragadok az arcánál.
Nem, ez nem lehet... Ugyanaz az arc. Teljesen ugyanaz.

Kim Taehyung az az angyalszerű férfi, aki megjelent az álmomban. Akit megöltem, aki ragadozóvá tette a szarvasomat. Mintha csak a sors sodorta volna elém, ezzel biztatva arra, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hogy egy ember megölése még nem elég, és nem enyhíti a szomjamat. A vékony nyaka milyen gyönyörű lehet egy vörös vágással díszítve, a teste kifeszítve... Vajon hogy fest a sápadt bőr, amikor még ennél is fehérebb? Igazi, kikötözött, véres angyalt akarok belőle csinálni.

– Kim Jongdae, úgyszintén örvendek – rázom meg a felém nyújtott kezet mosolyogva. Szeme elkerekedik a nevem hallatára, pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez a keresztnév nem olyan ritka Dél-Koreában. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, ahogy még erősebben szorít rá a kézfejemre, mindenesetre elég furcsán nézek rá.
– Az a Kim Jongdae? Aki A maradás árát és az Univerzumot is írta?

Csak elképedten bólintok a könyveim címének hallatára. Nem túl gyakori, hogy az emberek felismernek a nevemről, sőt, még kezdő kötetem címét is tudják.

– Nagyon nagy rajongód vagyok, a kezdetektől. Tényleg, már a legelső történetedet is olvastam, a Futótüzet, és... – Őszintén szólva, képtelen lennék a fecsegését hallgatni a munkáimról, ha nem nézne ki teljesen úgy, mint aki az álmomban szerepelt.

Meg akarom ölni. Végig akarom húzni a késem a nyakán, hogy lássam az először csak kibuggyanó, majd spriccelő vért, ami beterít mindent.

Talán túl sokáig bámulom a nyakát, mert arra eszmélek, hogy a vállamhoz érve vonja fel magára a figyelmem. A kezében egy könyv hever, a borítójából ítélve az Univerzum.

– Ne haragudj, tudom, hogy nagy kérés, de... Adnál egy autogramot? – nyújtja felém a kötetet, én pedig szó nélkül magamhoz veszem és aláfirkantom a nevemmel és az eldobható telefonom számával.

– Ha esetleg beszélgetni, vagy iszogatni támadna kedved – kacsintok rá, majd hátat fordítva neki folytatom a céltalan sétálgatást. Azonban tíz méterre sem távolodok el a sráctól, a mobilom megcsörren, és egy teljesen ismeretlen számot ír ki. Felveszem, és Taehyung szól bele, hallhatóan örömtelien.

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg a te számod, és nem akarsz átverni. – A nevetése valahogy frusztráltságot kelt bennem, mintha már hallottam volna valahol, és elképzelni sem tudom, miért. Álmomban nem nevetett, legalábbis nem emlékszem rá, hogy így történt volna, így ez a valamihez való hasonlatosság elgondolkoztat és feszültté tesz.

– Nos, mint hallhatod, tényleg az enyém – felelem megjátszott mosollyal, majd hátrafordulok, hogy a bizalmatlan srác szemébe nézek. Rákacsintok, és még egy csábos mosollyal is bepróbálkozok, ezzel igyekezvén rávenni, hogy biztosan felhívjon később. Én pedig készen állva fogom várni, hogy megkeressen.

Hazaérve boldogan fütyörészve lépek be a lakásba. Már csak meg kell várnom, hogy csörögjön a telefon.

A konyhába érve veszem észre, hogy tulajdonképpen minden csillog-villog, patyolat tiszta a padlótól kezdve a szekrények tetejéig, tulajdonképpen az egész ház, Minseok pedig épp egy kendővel a fején mossa fel a nappalit. Látom rajta, hogy koncentrál, teljesen kizárva a külvilágot, így mellé lépve teszem a vállára a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Összerezzen, riadtan pillant rám, és amikor a szemembe néz, még jobban megrémül.

– Mi a baj, Xiu? – kérdezem, enyhe aggódást csempészve a hangomba, de próbálom nem túlzásba vinni. Hülyén venné ki magát.

– Luhan...

A szemei, mintha csak egy hirtelen feltörő patakból jönnének, megtelnek könnyekkel. Mit tehetnék ilyenkor? Guggoljak mellé, és vigasztaljam meg? Olyan álszentnek tűnik...

És mégis ez mikor is érdekelt utoljára?

Végül letelepedek Minseok mellé, és a karjaim közé húzva csitítgatom a sírdogáló srácot. Tény, nem gondoltam bele, hogy meg fogja gyászolni, és mindennek én leszek a szemtanúja, de még akkor is megérte volna, ha utána egy egész családnak kell kisírnia magát a vállamon.

– Elmondod mi történt? Bántott? – A tettetett aggódás úgy látszik, beválik, kikerekedett szemekkel néz rám, mintha a feltételezés olyan hihetetlen lenne.

– Meghalt. Megölték – a szó végén elcsuklik, ismét sírásba kezd, én pedig megnyugtató köröket simogatok a hátára. Csendben ülünk a továbbiakban, mígnem elszunnyad a karjaimban. Felemelem karcsú testét – olyan vékony... –, hogy legalább valami kényelmes helyre fektessem, így beviszem a szobájába, és ledöntöm az ágyára.

Ha jobban belegondolok, még nem is jártam idebenn. A falak valamiféle különös energiát árasztanak magukból, nyugtalanságot. A sötét vörösesbarna leginkább az alvadt vér látványára hasonlít a falakon, a fekete ágy, a sötétszürke ágyneművel mintha beleolvadna az összhatásba. Személyes tárgyak nem nagyon vannak: se egy fénykép, se valami emléktárgy, mintha csak aludni járna be ide. A makulátlan rendet egyedül talán az íróasztal körüli, széthagyott papírlapok törik meg.

Csendesen odalépek, és kezembe veszem a teleírt fecnit. Olvasni kezdek, nem tudok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak, még ha tudom is, hogy mennyire nem illik beleütni az orrom mások magándolgaiba.

A szemeim csak úgy falják a sorokat, és pillanatról pillanatra váltok megdöbbentből hitetlenné, majd majdhogynem dühössé.

„El kellett volna mondanom Jongdae-nek mindent. Az álmokat, hogy mennyire ugyanazok, mint amiket olvastam az írásában. És amikor megszólalt, hogy a saját álmait írta le, úgy éreztem, menekülnöm kell. Ha ő a farkas, ha tényleg ő az, akkor nem maradhatok vele sokáig.

Olyan az egész, mint egy jóslat, vagy mint egy rossz megérzés, ami ellen még tehetek. Mintha a tudatalattim azt sugallná, hogy „Fuss, különben olyan leszel, mint ő”, és ez megijeszt. Lehet, hogy beszélnem kellene vele, de nem vagyok elég bátor. Mi van, ha megtörténik az, ami az álomban, és megöl? Mint minden egyes alkalommal. Végez velem, és felfal. Vagy legalábbis elás valahova, valamelyik erdőbe, a világ végére, hogy senki ne találja meg a hullámat, és...”

Képtelen vagyok tovább olvasni. Visszateszem a papírlapot oda, ahol találtam, hogy ne legyen feltűnő a leskelődésem, majd elhagyom a szobát. Át kell gondolnom a dolgokat.

Tudja. – Ez az első dolog, ami az eszembe ötlik, amint leülök a dolgozóban, bár nem lehetek benne száz százalékig biztos.

És ha tudja? Mit csinálsz, megölöd? Az egyetlen társaságodat, aki elkészíti a kajádat, és aki az alibidet biztosítja, ha szükséged van rá, és lássuk be, nélküle majdhogynem teljesen életképtelen vagy...

Na, azért ez kicsit túlzás. De nem, nem akarom megölni. Túl sok gyanú terelődne rám, ha még egy hulla kerülne ki a közvetlen környezetemből. Ezért kell mindent nagyon alaposan átrágni, hogy mi legyen a következő lépésem.

Felhajtom a laptop tetejét, hátha az írás felszabadítja a leblokkolt agyamat, de csak meredek a megkezdett mondatra, amivel fogalmam sincs, mihez akartam kezdeni. Hogyan fejezzem be? Be kell egyáltalán fejeznem, vagy csak kezdjek bele újba? Szakítsa félbe valaki Rent, miközben az ölés részleteit meséli? Vagy csak fejezze be ott, ahol én is befejeztem: a temetőben?

Sokáig ülök csak, és agyalok a következő sorokon, majd ismét elindulok kiszellőztetni a fejemet. Mindkét telefonom zsebre rakom, hogy még véletlenül se legyek elérhetetlen. Elgondolkozom, hogy autóval, vagy gyalog vágjak-e neki az útnak, de végül az utóbbit választom.

A nap sugarai egyre jobban halványodnak, ahogy közeledünk a szürkületi időszakhoz, de én még mindig kinn bóklászom. Nem tudom, merre lehetek, minden valószínűség szerint eltévedtem Szöulban. A telefonommal hiába kutatok wifi után, egyszerűen nem találok sehol, így inkább a Minseok száma melletti kis zöld ikonra nyomok a képernyőn. Nem veszi fel, hosszas kicsengés után sem, lehet, hogy még mindig alszik.

A másik mobilt veszem a kezembe, és végigfutok a hívható emberek listáján. Rögtön a szemembe ötlik Kim Taehyung neve. Megtartom amolyan legvégső lehetőségnek, azonban, miután se a bácsikám, sem annak párja, de még a szerkesztőm se reagál a csörgésre, mély sóhajjal próbálom meg elérni legújabb ismerősöm.

Csak nehogy a nap végére holtan végezze...

Édes Istenem, hogy nincs egy nyugodt percem se.

Pedig akkor talán be tudnád fejezni az új fejezetedet. És talán nem lennének megint olyan farkasos álmaid...

– Ó, hogy fognád már be – morgom magamnak, mikor hirtelen a búgó hang megszűnik.

– Jongdae? – szól bele bizonytalanul az angyali hang, – Tényleg te vagy az? – kérdezi hitetlenül. Elmosolyodom a logikátlan gyanúsításra. Mégis ki más hívná ezen a számon? Hiszen még le is ellenőrizte, amikor megadtam neki.

– Igen, én vagyok. Csak azon gondolkodtam, tudod, hogy lenne-e kedved meginni valamit velem. – Ügyes csel, ha nem akarod beismerni, hogy mennyire eltévedtél. Meg egyébként is, mi rossz származhatna abból, hogy bedobunk pár sört?

Végülis... Valaki halála nem számít olyan rossz dolognak, nem igaz? Legalábbis a te szemedben biztosan nem.

– Persze, szívesen! – Az izgatottságtól remegő hang a vonal túlsó felén elhessegeti a felesleges gondolataimat, így teljes erőbedobással tudok valami támpontot keresni, hol találkozzunk Taehyunggal. Megpillantom az egyik táblán egy általam ismert park nevét, így azt adom meg a srácnak, majd kinyomom a mobilt, és én is elindulok.

Ha ma ölöm meg, az túl feltűnő, és nem is telik el elég idő a megismerkedésünktől számítva, hogy ne terelődjön rám a gyanú. Sokkal logikusabb lenne a közelébe férkőzni, elnyerni a bizalmát, sőt, már-már a barátjává válni, mintsem felelőtlenül eltemetni valahova. Főleg, hogy ezúttal a terveim nem merülnek ki abban, hogy sírba teszem az áldozatomat.

Mire gyalog odaérek a kis park bejáratához, Taehyung már vár rám, nekidőlve egy ezüstszürke Mercedes ajtajának, ezer wattos mosolyt villantva rám. Nem tudom mire vélni, hogy így kicsípte magát: fekete, szorosan simuló nadrág, fehér, szaggatott póló, ami engedte kivillanni az anyag színénél csupán árnyalatnyival rózsaszínesebb bőrt, egy szintén sötét farmerdzseki, és még a szemeit is kihúzta.

– Na mi az, csak nem egy randiról rángattalak el? – kérdezem játékosan, a lehető legfesztelenebbül, kicsit meglökve a vállát az enyémmel, ahogy mellé érek. Zavartan pillant rám, mintha nem értené teljesen a kialakult szituációt.

– Miért, nem te vagy a randi? – kérdez vissza félénken. Nem tudom, mit reagáljak, őszintén meglepett, hogy ő ennek vette az ártatlan, haveri iszogatásunkat. Ezúttal rajtam a sor, hogy összezavarodjak, de viszonylag hamar sikerül rendeznem az arcvonásaimat, kihívó mosolyt erőltetve rájuk.

– Nos, így is mondhatjuk.

[JINSON] Mielőtt végleg elsüllyednék

– Házasodj meg. – A szavak ostorcsapásként hatottak az ebédlőasztal körül ülő néma csendbe, ahogy apa kimondta őket. Nem kérés volt, utasítás. – Házasodj meg, és felejtsd el azt a... Szörnyeteget.

Nem tudtam mit reagálni, mintha kést forgattak volna a szívemben. Ebben a pár szóban ott volt minden: a szégyen, amit miattam érzett, a parancs, hogy mossam le ezt a gyalázatot a családunkról, hogy állapodjak meg, és az, aminek engem is tartott valójában: a mocsok, amit kikapar az ember a körme alól.

Két lehetőségem volt: behódolok, vagy menekülök, én pedig az előbbit választottam. Sajnálom, Jinyoung, gyenge voltam... Gyenge voltam elhagyni a családomat, gyenge voltam elfutni veled a világ végére.

És most itt állok, az esküvőm helyszínének ajtaja előtt, és rettegek az élettől, ami rám vár. Reménykedek, hogy felbukkansz, még mielőtt kimondanám a „boldogító” igent. Fohászkodok az összes istenhez, az angyalokhoz, a Sorshoz, hogy te legyél elég bátor megtenni, amire én nem voltam képes. Kérlek, szakíts ki ebből a Pokolból!

Még van fél percem, idegesen toporogva várom, hogy nyíljon a kapu az új jövőm felé. Amiben te nem vagy benne. Mintha érezném a hátamban a szúró tekinteted, de nem nézek vissza. Ha itt vagy, ha valóban itt vagy, érints meg. Húzz vissza. Ments meg, mielőtt végleg elsüllyednék.

Feltárul a hófehérbe öltözött terem, én pedig boldog mosolyt erőltetek az arcomra. Mégis mi mást tehetnék, mint hogy mezítláb végigsétálok a forró parázson, ha nem vagy az oldalamon? Még mindig remélem, hogy éppen a templom felé szaladsz, kifulladva, hátha nem késel el. Talán már az ajtónál állsz, csak nem engednek be, és még elő kell halásznod a meghívódat, amit titokban küldtem el neked.

Felcsendül a zene, és életem megkeserítője belép az ajtón. Az ő mosolya őszinte, még úgy is, hogy tudja: az egész csak egy színjáték. A fehér menyasszonyi ruha tényleg káprázatosan áll rajta, csak hát... Jobban örülnék, ha te lennél itt, fekete szmokingban, Jinyoung.

A vége felé járunk. Még van esélyed felszólalni, még van esélyed megmenteni a személyesen kirendelt ördögöm karjaiból, én édes, harcos angyalom.

– Ha bárki közületek tudomással bír oly okról, mely miatt ezt nem tehetjük, most szóljon, vagy hallgasson mindörökre – mondja ki a végszavadat a pap, én pedig vigasztalhatatlan szemekkel, mégis, mosollyal a számon körbenézek.

És ekkor kinyílik a terem kétszárnyú ajtaja, és mint egy megmentő, mint egy isten jelensz meg előttem.

– Nem lehetnek egymáséi! – kiáltod, félig lihegve, mintha nem jutna levegő a tüdődbe. Mindenki azt hiszi, a menyasszonyért jöttél, de csak én tudom az igazságot. – Jackson az enyém – jelented ki, én pedig a világ minden boldogságával engedem el az eddig mellettem álló Medúzának a kezét. Nem nézek senkire, csak rád, elerednek a könnyeim.

Odarohanok hozzád, megölellek. Ajkaimat a tieidre simítom, és úgy csókollak, mintha nem lenne holnap.

– Tudtam, hogy eljössz.

[JENLISA] Instagram

Velem szemben ülsz, és már megint csak azt a kibaszott instagramot nyomkodod. Várom, hogy megszólalj, beleigyál a kávédba, csinálj valamit, amivel tudatod a jelenléted, hogy nem éppen valaki mással beszélgetsz, miközben velem vagy.

Itt vagy velem, mégis hiányzol. Hiányoznak a szokott beszélgetéseink, hiányoznak az érintések, az idők, amikor még fontosabb voltam a telefonodnál. A veled töltött éjszakák és nappalok, a karjaid a derekam körül az ágyunkban, a lopott csókok a sötét kapualjakban.

Az, hogy bármikor és bárhol megfoghattam a kezed, mert nem érdekelt a többiek véleménye. Még az is, amikor boldogan tettük ki Facebookra a közös képeinket, hogy az egész világ lássa: szerelmesek vagyunk.

– Jennie – szólítalak meg, de te csak felmutatott ujjal intesz türelemre. Elkeseredetten próbálom felhívni magamra a figyelmed, de szinte lehetetlen az egész. Mintha csak egy, szellem lennél az életemben. Nem is, inkább egy zombi. Jobb a hasonlat.

Függővé váltál a közösségi médiától, noha korábban én voltam a drogod, amit képtelen voltál letenni. Mára fontosabb lett, mások hogy mutatnak tökéletes képet az életükről, mint hogy a mi kapcsolatunk fokozatosan elhidegült.

Előveszek egy filcet a táskámból, pár rövid sort firkantok szalvétára. Még mindig nem figyel, szinte semmibe vesz. Már nem erőlködöm, egyszerűen csak odacsúsztatom, a lattém árával együtt, hogy majd észrevegye, ha hajlandó lesz felnézni a képernyőről.

Összeszedem a cuccaimat, mindent elrakok, majd felállva magamra kapom a dzsekimet. Még egy utolsó, sajnálkozó pillantást vetek rád, és a levélpapírként használt törlőre, mielőtt elsétálok a forgalmas utcán.

Nem bírom már. Legyen vége.

Örökre szeretlek:

Lisa.

[JENLISA] Félreértések

A köztünk feszülő halotti csend szinte éket vert az autóba. Nem mertem a kilométeróra-számlálóra pillantani, így csak figyeltem a körülöttem összemosódó tájat. Gondolkoztam, mivel tudnám megszakítani ezt a kínos némaságot, de rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy közös témánk van: Jennie. És róla valahogy egyikőnknek sem akaródzott beszélni.

Valójában, az anyósülésre kerülésem egy igencsak vicces szituáció. Bár, amikor megtörtént, nemigen volt nevethetnékem, de így utólag belegondolva, vicces, hogy Jongin kvázi betuszkolt a kocsijába, azzal a felszólítással, hogy „Márpedig találkozni fogsz vele. Akár tetszik akár nem.” Nekem meg ugyebár nem nagyon van beleszólásom, ha nem akarok botrányt...

Ott kezdődött, hogy megjelentek a cikkek. Se a csapatnak, de még Yang elnöknek sem volt tudomása erről az egész románcról, egészen addig, amíg meg nem kérdeztem az ügyről. És iszonyatosan dühös lett.

A szerződésünkbe bele van foglalva, hogy nem lehet pasink. Jennie pedig megszegte a szabályt, és ezúttal valószínűleg nem ússza meg a kihágást, lehet akármennyire kedvenc...

De még csak nem is ez fáj a legjobban az egészben... Hanem az, hogy nekem nem szólt. Hogy ugyanúgy bújt be a közös ágyunkba, ugyanúgy ölelt és csókolt homlokon, mint eddig, a bűntudat bármiféle jele nélkül.

– Megvan az oka, hogy ezt csinálja, tudod – szólalt meg végül Kai, mikor leállította az autót. Nem szállt ki azonnal, így én is csak annyit tettem, hogy kicsatoltam az övem. – Szeret téged.

A szavakra valahogy nevethetnékem támadt. Egyrészt ez nem olyasmi, amit neki kéne elmondania, másrészt, nem hiszem el.

– Ez lenne a nagy ok? Az ok, hogy összetört, és szétmorzsolt, ami miatt darabokra hullottam? Hogy szeret? – kérdeztem, de inkább hallatszódott hisztérikus kiabálásnak. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek, és ez valószínűleg meglátszódott rajtam, ugyanis kinyitotta az ajtót.

– Gyere. Majd ő megmagyarázza.

A hotelszoba magányosnak tűnt, még a meggyújtott gyertyákkal és a kevés rózsaszirommal is. Nem éreztem magam idevalónak, sokkal inkább egy betévedt idegennek. Nekem nem kéne itt lennem. Nem nekem kellene itt lennem.

Jongin egyszerűen csak belökött a nyitott szobaajtón, majd otthagyott, egyedül.

Csak vártam, és vártam, és vártam, idegesen körbe-körbelesve az apró helyiségben, amibe alig fért be a hatalmas, kör alakú franciaágy. Vártam, hogy felbukkanjon Jennie.

– Jonginnal akkor jutott eszünkbe ez az ötlet, amikor összefutottunk Párizsban. Tudtuk, hogy csak úgy találkozhatunk az igazi szerelmünkkel, ha azt a látszatot keltjük, hogy mi ketten vagyunk együtt. Ha egy pár megy be egy hotelbe, nem olyan feltűnő, mintha egyesével az idolok. Így úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Ő Kyungsoo-val van, én veled – kezdett mesélni lágy hangon Jennie, miközben hátulról letakarta a kezeivel a szemeimet. Nem tudom, mire szolgált, talán csak a hangulatot akarta megadni, vagy könnyebb volt úgy beszélni, hogy nem láthattam az arcát. A szemeit.

– Mi van a dormmal? Mi van azzal, hogy azt hiszik, csak barátok vagyunk? – kérdeztem halkan, mert nem akartam megzavarni a kialakult légkört.

– Akkor nem tehetném meg ezt. – Hirtelen, bármiféle figyelmeztetés nélkül belecsókolt a nyakamba. – Vagy ezt – harapott a fülcimpámba óvatosan. – Vagy ezt.

Levette a kezeit a szememről, de nem hagyta, hogy sokáig nézzem az egyszerű selyemköpenybe burkolt testét. Megcsókolt.

[XIUCHEN] Űr

Még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim. Nem törődsz vele, mert „nem a te gondod”, meg menjek, ahova akarok. Mikor veszett ki a varázs? Mikor lettünk ennyire mások? Mikor változtál meg?

Talán azon a bizonyos havas éjszakán, amikor már egyikünket sem fűtötte az a vad szerelem, csak az apró parázs próbált még életet lehelni a kapcsolatunkba. Talán akkor, amikor közösen kezdtünk egy lakást bérelni, mert az apró szoba, ahol korábban meg-meglátogattál, túl kicsi volt kettőnknek. Talán a ráeszméléskor, hogy mégis mennyire végtelen az idő, amit együtt tölthetünk.

Elkezdtél úgy bánni velem, mintha egy szellem lennék a közös otthonunkba, én pedig hű maradtam ehhez a képhez; hangtalanul jártam, nehogy felébresszelek, ha korábban lefeküdtél aludni, inkább a kanapét választottam, hogy álmatlanul forgolódjak.

Mondd csak, Xiumin, mit rontottam el? Hol veszett el kettőnk, mikor lett az egységből egyén? Mikor lett a „mi”-ből „én” és „te”? Ó, ha tudnám...

Ha tudnám is, mi lenne? Nem lehet visszamenni, nem lehet megváltoztatni. Örökre beleégett a múlt kinyithatatlan könyvébe, kiradírozhatatlanul, áthúzhatatlanul, tökéletesen belesimulva a pergamenbe. A változás pedig rányomta a feltörhetetlen pecsétet, mi pedig itt maradtunk, árván, egymás nélkül, fájdalommal a szívünkben, magunkra hagyva.

Mondd csak, Xiumin... Neked is fáj? Az érzés, a hiány, hogy nem vagyok többé abban a lakásban?

Nem. Mert még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim... Már miért érdekelne?

Az elmúlt napok eseményeinek margójára (tüntetések)

  Sziasztok, Odi vagyok. Vagy eredeti nevemen Samu Bernadett, mint azt többen tudhatjátok. Nem kenyerem a politizálás, nem szoktam ilyen témákban a hangomat hallatni, nem is nagyon van kinek, de most már nem tudom szó nélkül hagyni a dolgokat. Én sem. 

  Gondolom, mindenki hallott az elmúlt pár na tüntetéseiről, még ha nem is a közmédiából (mert ha jól tudom, összesen egy percet szántak a megmozdulásokra), hanem facebook posztokból, internetes hírportálokról. Én nem voltam kint, és ezt, valahogy szégyellem. Ott kellett volna lennem Budapesten, vagy legalább azon, amit tegnap szerveztek Pécsett, ami azért mégiscsak három órával közelebb van, mint Budapest. De nem mertem, mert féltem. Féltem, hogy elragad a hév, és kitör belőlem az a bizonyos, április nyolcadika óta érődő düh, keserűség és csalódottság, amiről tudom, hogy ott van bennem. Féltem, hogy bekerülök a rendőrségi adatbázisba, és ezért elbúcsúzhatok attól, amit a célomnak tekintek, a tanári pályától. Egyszerűen csak féltem, hogy annyi a jövőmnek. 

  De realizálnom kellett magamban, hogy ha így folytatódik, ami ebben az országban megy, akkor aztán teljesen mindegy, hogy van-e a bűnlajstromomon valami, vagy sem, ugyanis, ha a helyzet még ennél is rosszabb lesz, eltűnök innen. Elmegyek Franciaországba, vagy Kanadába, vagy valahova, ahol tudok valamit kezdeni a nyelvtudásommal, esetleg Angliába, hiszen ott milyen sok a magyar. Vagy valahova, csak ne kelljen itt leélnem az életemet. 

  De én szeretem a hazámat. Szeretem ezt az országot, szeretem a nyelvünket, és lehet bármilyen furcsa, valamilyen szinten büszke vagyok a történelmünkre. '48-ra, '56-ra, arra, hogy amikor kellett, és amikor elege lett az embereknek az elnyomásból, felálltak. Kiálltak magukért, mert nem tetszett nekik a rendszer, nem tetszett, hogy olyanok döntenek helyettük életbe vágó dolgokról, akik meg sem hallgatják, mit akarnak, csak azt nézik, hogy nekik mi a jó. 

  Hová tűnt belőlünk ez a magyar mentalitás? Nem az, hogy csendben tűrünk, amíg elbasszák az életünket, hanem hogy kiállunk magunkért, és kitörünk a minket szorító béklyókból? 

  Vannak, akik ezt már elkezdték. Akik kimennek a tüntetésekre, akik kiállnak a kényszerből ott lévő rendőrök elé. Nem azok, akik kommenthuszárkodnak, mert azt hiszik, nem lesz ebből semmi. Ha így állunk hozzá, tényleg nem is lesz. De ha mindenki, aki csak a számítógép mögül osztja az észt, igenis kimenne az utcára, hogy megmutassák, hogy „Veletek vagyunk” és hogy „Többé nem engedjük”, akkor igenis van értelme. 

  Samu Bernadett vagyok, tizenkilenc éves. És ott leszek a következő tüntetésen, amire lehetőségem lesz elmenni. Ugyan az anyagiak nincsenek meg, hogy Budapesten tüntessek, de a következő, környékbeli megmozduláson biztosan ott leszek. Mert muszáj. Mert mindenkinek muszáj lenne.

[CHANBAEK] Ajándék Kai módra

– Tudod, a titkok azért vannak, hogy megtartsák őket, nem azért, hogy kikotyogd azoknak, akiknek főleg nem kéne tudnia róla – sziszegem Jongin arcába dühösen, majd folytatom az idegesen fel-alá járkálást. Ha tényleg elmondta Baekhyunnak, nekem annyi, még a barátságunkról is lemondhatok, ami legalább eddig megvolt.

– Sajnálom, jó? – kiált rám kétségbeesetten. – Egy szóval sem mondtad, hogy ne mondjam el senkinek! Azt hittem, nem ártok vele, ha megbeszélem Sehunnal, honnét tudhattam volna, hogy meghallja?

– Mond neked az a szó valamit, hogy titok? – kérdezem, ezúttal már ordibálva, mire elhagyja a szobát. A menekülés mindig is jól ment neki a kínos dolgok elől. Nem bírom türtőztetni magam, hozzávágom az egyik vázát a falhoz feszültségemben, ami így apró darabokra törik, majd a kabátomat magamra kapva, és a telefonomat zsebre téve elhagyom a srácokkal közös lakásunkat, hogy kiszellőztethessem egy kicsit a fejemet.

December közepére érkezve már minden tele van a karácsonnyal, giccses díszítések, és idegesítő zene szól mindenhonnan. Ki nem állhatom ezt az ünnepet, nagyon régóta nem arról szól, amiről kéne. A szeretet helyét felváltották a minél drágább ajándékok, az otthoni, anyu által sütött süteményeket a bolti tésztás desszertek, vagy száraz kekszek. A hangulatot már csak nem odaillő dalokkal próbálják az emberek megteremteni, és valójában saját magukat vezetik meg azzal, hogy ennyi időt fordítanak erre a teljesen felesleges három napra.

Pont ezért nem is terveztem bármit is venni a srácoknak. Megbeszéltük a bandával, hogy nem díszítünk fát, nem foglalkozunk az ünneppel, egyszerűen csak egy-egy pohár jó minőségű pezsgővel köszöntjük Jézus születésének napját. Bár tény, hogy Lay nem tölti velünk ezt az időt, de ettől függetlenül is, kevés lesz nyolcunkra egy üveg, így végül egy italbolt előtt elhaladva veszem a bátorságot, hogy még kettőt a készlethez csapjak.

Hosszú sétám közben kezd szállingózni a hó, ezzel véglegesen megteremtve a karácsonyi hangulatot. Baekhyun valószínűleg látni sem akar, haragszik rám, sőt, lehet, hogy teljesen megutált. Elvégre ki ne gyűlölné a legjobb barátját, akiről kiderül, hogy szerelmes belé? Ez a legnagyobb indokom, hogy miért nem akarok visszamenni. Természetesen, emellett ott van az is, hogy nem akarom látni Kait, miután ennyire elbaszott mindent, és nem akarok a többiek kérdő és sajnálkozó szemeinek kereszttüzében végigvonulni a lakáson, a... Baekhyunnal közös szobába. Picsába, hogy erre nem gondoltam.

Előveszem a telefonom, hogy a nővérem számára nyomva a képernyőn azonnal kicsöngjön.

– Szia, Yoora – szólok bele kissé félénken, próbálva leplezni a könyörgést és az enyhe dühöt.

– Szia Channie. Mi a helyzet, mi a baj? – kérdezi, és érzem, hogy átlátott rajtam. Ez mindig is így volt, ha hozzá fordultam valamiért, már a hangomból tudta, ha baj volt. Annyira kedves, és gondoskodó volt velem egészen születésem óta, még akkor is, amikor megtudta, hogy a férfiakhoz vonzódom...

– Tölthetném nálatok az éjszakát? – kérem, kínosan a tarkómat vakargatva. Kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen szívességet kérek, így inkább megmagyarázom neki a dolgot. – Baekhyun megtudta.

– Úristen, Chan, jól vagy? Persze, hogy jöhetsz hozzánk, tudod, hogy bármikor szívesen látunk. – Annyira megmelengeti a szívemet, amikor vele beszélgetek. Ha vele vagyok, minden olyan egyszerű és jó. Mint otthon.

A nővérem társasága felmelegít, elpárologtatja a dühömet Jongin iránt, és valahogy egy rövid időre az indokolatlannak tűnő aggódásomat is megszünteti azzal kapcsolatban, hogy mi lesz Baekhyunnal. Kiönthetem neki a szívemet, bármiről is legyen szó, ő megért. A hallgatása már magában többet jelent, mint az összes vigasztaló vagy csitító szó, amit bárki mástól kaphatnék.

– Biztos vagyok benne, hogy akármit is hallott Baek, nem neheztel rád. Hiszen nem olyannak ismerem, sőt, szerintem te sem. Meg tudjátok ezt beszélni, amikor eljön az idő. Aztán ki tudja, azok után, amiket elmondtál, lehet, hogy ő is szeret téged – simítja tenyerét a kézfejemre elnézően mosolyogva.

Igaza lehet. Sőt, általában igaza van. Egyszerűen csak a rettegés, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat, ha csak rá gondolok, a földhöz szegez.

– Holnapután egyébként is szenteste. Menj oda hozzá, és mondd el neki. Jobb, ha a te szádból hallja, mintha másoktól – mondja még, majd feláll, és elindul lefeküdni, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Hiába, tudja, hogy mikor mire van szükségem.

Igen, el kell mondanom neki, ez biztos. Együtt dolgozunk, ez nem maradhat megbeszéletlenül, még véletlenül sem, mert csak felesleges veszekedéseket és feszültséget szítana az egész csapatban. Ráadásul ez kettőnk ügye, nem Kaitól kellett volna megtudnia.

Biztos, hogy ezért haragszik, hogy nem tőlem tudta meg, mint mindig, amikor valamit először másnak mondok el, nem neki. Ilyenkor mindig iszonyat dühös, kiakad, és napokig nem beszél velem... Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha huszonnegyedikéig itt maradok Yooránál.

Az idő nagyon gyorsan telik, főleg, ha a testvérével tölti az ember. Meghívtam vacsorázni egy étterembe, de felismertek, még a sapka és az öltözet ellenére is, így az egész esténk káoszba fulladt, másnap pedig már jöttem is el. Most pedig itt állok, egy virágbolt előtt, és nem tudom eldönteni, vajon illik-e ilyen esetben virágot vinni, és ha igen, milyet. Meg egyébként is, mi van, ha valaki észrevesz, és lefotóz a csokorral? Iszonyat kínos helyzetbe kerülnék.

Így maradtam a csokinál, mint ajándék. Baeknál az amúgy is mindig beválik, így bármikor ki lehet engesztelni, akármilyen dühös is.

A lakás ajtaján belépve meglepődve fogadom a teljes némaságot, mint régi ismerőst. Utoljára akkor volt ilyen, nos... Miután Luhan, Tao és Kris is itt hagytak minket, elvitték a cuccaikat, ezzel is csak ürességet hagyva maguk után. Viszont, legnagyobb döbbenetemre, annak ellenére, hogy úgy döntöttünk, nem díszítünk, egy aranyban és vörösben pompázó karácsonyfa virít a nappali közepén.

– Áh, szia Chan – lép ki a konyhából Baekhyun, egy bögrével a kezében. Meg sem próbálkozik a mosollyal, látszik az arcán, hogy feszült, szemeit ide-oda járatja a fa és köztem.

– Szia, Baek. Hogy vagy? – kérdezem, miközben megszabadulok a sálamtól, a cipőmtől és a kabátomtól. Próbálom minél tovább húzni a folyamatot, legalább addig sem kell ránéznem. Azonban nem válaszol, így egy pillantást vetve rá, észreveszem, hogy engem mustrál. Vizsgálódóan, mintha még sosem látott volna.

– Forró csokit? – nyújtja felém a bögrét, direkt kerülve a válaszadást. Egy hosszú lépéssel eljutok hozzá, hogy elfogadjam az ajánlatát, és az immár üres kezébe nyomjam a tábla étcsokoládét.

– Bocsánatkérés – magyarázom, értetlen tekintete láttán. – Amiért nem tőlem tudtad meg, és amiért így eltűntem majdnem három napra.

– Mit kellett volna tőled megtudnom? – kérdezi zavarodottan, láthatóan elvesztette fonalat, és most már én sem értek semmit. De hát Kai azt mondta... – Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért egy ilyen undorító emberrel kell egy szobában laknod, aki nem tud parancsolni az érzéseinek, és... – hadarja, a szemeiben pedig mintha könnyek látszanának. Most már végképp fogalmam sincs, mi folyik itt.

– Baekhyun, te miről beszélsz?

– Nem mondta el Jongin, hogy én... Szerelmes vagyok beléd? – mered rám csodálkozva, mire nekem is elkerekednek a szemeim, majd iszonyatos nevetésben török ki. Láthatólag nem érti, mi okozza a jókedvemet, így próbálom csillapítani magamat, és elmagyarázni.

– Kai nagyon átcseszett minket – jelentem ki, amint legalább egy kicsit kapok levegőt. – Nekem azt mondta, hogy véletlenül meghallottad tőle, hogy szerelmes vagyok beléd. Neked pedig – mutatok rá. – Ezek szerint azt mondta, hogy elmondta nekem.

Leesett neki. És nagyon nagyot koppant ráadásul, ugyanis egyik pillanatról a másikra iszonyatosan vörössé válik az arca dühében.

– KIM JONGIN – üvölti, ahogy elindul Sehunék szobája felé. Látom, ahogy bevágja az ajtót, de én valahogy nem tudok haragudni a srácra. Kész szenvedés lehetett végignézni a hülyeségeinket, ahogy kerülgettük egymást, mint a forró kását. Ez volt a karácsonyi ajándéka számunkra.

De azért jól esett látni azt a pofont, amit Baekhyun lekevert a csupa izom, félmeztelen srácnak. Mert jogos volt.

– Szóval akkor... Kölcsönös? – kérdezem, ezúttal már a saját szobánkban, magamhoz ölelve a kis pöttömöt, ő pedig válaszként csak hümmög a vállamba. Érzem, ahogy a megkönnyebbülés könnyei elárasztják a pulóveremet, de nem bánom. Csókot nyomok a feje búbjára, hogy érezze, itt vagyok neki, majd felnézek a plafonra. Egyenesen az ott pompázó fagyöngyre.